Az angol és világirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja William Shakespeare. Szülőháza Stratford-upon-Avonban ma is azt a kort idézi, amikor a költő a bájos vidéki városban, csodálatos növényekkel körülvéve felnőtt. A napjainkban múzeumként működő épületben számos szuvenírt vásárolhat a látogató, amelyek közül a növények iránt érdeklődők számára talán a legérdekesebb a „Shakespeare virágai” című franciakártya-csomag. Az 54 lap mindegyikén más-más növény művészi rajza látható, és mindegyiken szerepel egy-egy olyan idézet Shakespeare műveiből, amely az adott növényhez kötődik. Elgondolkodtató, hogy a drámaíró milyen jól ismerte nem csak a dísznövényeket, de az erdők, mezők fáit és virágait is. Ha figyelmesen olvassuk drámáit, számos növény nevével találkozhatunk bennük. Tudva, hogy Shakespeare művei a széles nyilvánosságnak íródtak és igen népszerűek voltak, valószínű, hogy a korabeli átlagemberek jól ismerték az említett növényeket, és azok fontos szerepet játszottak mindennapi életükben. A közelgő Szent Iván-éj apropóján kedvcsinálóként összegyűjtöttünk néhány idézetet.
Ha Shakespeare-re és a virágokra gondolunk, elsőként Júlia híres monológja juthat eszünkbe:
„Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.” (Rómeó és Júlia, II., 2.)
Kétségtelen, hogy a költő egyik kedvenc virága volt a rózsa, amelyet számtalanszor megörökített műveiben. Ugyanakkor valószínűleg nem sokan emlékeznek arra középiskolából, hogy Hamlet a bánatát a mezei virágok elhervadásával jeleníti meg:
„Ne neked százszorszép; adnék violát is, de mind elhervadt, mikor az atyám meghalt.” (Hamlet, IV., 5.)
De Shakespeare nemcsak a szomorúságot, hanem a szépséget is gyakran növények segítségével ábrázolta. A Szentivánéji álomban a kankalin bájával a tündéreket mutatja be:
„Testőre a sok kankalin,
Aranyköntöst reájok ád,
A pettyek rajta: mind rubin,
Azokba rejti illatát.
Most itt néhány csöpp harmatot szedek,
S gyöngyűl akasztom a kikircs fülébe.” (Szentivánéji álom, II., 1.)
Nemcsak érzéseket és teremtményeket hasonlított Shakespeare a növényekhez, hanem azok falhasználási lehetőségeit is többször megörökítette. A mák és a beléndek bódító hatása jelenik meg az Othelloban, amikor Jágó a következőket mondja Emiliának:
„Többé se mákony, sem beléndek, a
Természet semmi altató-szere
Nem adja vissza édes álmodat,
Mi tennap ringatott.” (Othello, a velencei mór, III., 3.)
A Rómeó és Júlia szövegéből nem derül ki, hogy Lőrinc barát milyen – feltehetően növényi eredetű – szert ad Júliának, amely 42 órás tetszhalált idéz elő, és az sem, hogy a mantovai patikárius milyen gyorsan ható mérget ad Rómeónak. A Hamletben azonban egyértelműen szerepel, hogy a címszereplő atyját testvére a beléndek kivonatával gyilkolta meg:
“Rövid legyünk. Amint kertemben alvám
– Ez volt szokásom minden délután -,
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene.” (Hamlet, I., 5.)
Lehetséges, bár kevésbé valószínű, hogy a növények népi gyógyászati felhasználásaira gondolt a költő a Hamletban is, amikor Ophelia rozmaringot és ibolyát ad Laertesnek:
„Itt egy rozmarinszál az emlékezetre: kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe; itt meg háromszín ibolya, ez való a gondolatra.” (Hamlet, IV, 1.)
Shakespeare műveiben gyakran a bölcsességeket is virágok, növények segítségével jeleníti meg:
„… mert bár a székfű, minél jobban tapossák, annál gyorsabban nő, az ifjúság viszont, minél jobban pazarolják, annál hamarabb elhervad.” (IV. Henrik. I. rész, II., 4., Vas István fordítása)
Érdekesség, hogy az angolban eredetileg kamilla, orvosi székfű nevét Lévay József másképp fordította:
„Mert jóllehet a szegfű annál gyorsabban nő, minél inkább tiporjuk, de az ifjúság annál hamarabb elkopik, minél inkább pazaroljuk.”
A költő növényekhez fűződő szoros kapcsolatának egyik legjobb példája a következő idézet, amelyben Jágó az emberi testet egy kerthez hasonlítja.
„Erő! nevetség! Tőlünk függ, hogy ilyenek vagy amolyanok legyünk. Testünk a kert, akaratunk a kertész. Ha tetszik: csalánt vagy salátát vetünk bele. Izsópot ültetünk s kigyomláljuk a köményt. – Egyféle fűvel foglaljuk el az egészet, vagy többfelé osztjuk. Parlagon hagyjuk henyeségből, vagy tenyészővé teszszük iparral. Mindez egyedül akaratunktól függ. Ha éltünk mérlegében egyik oldalon nem volna az ész, ellensúlyozni a buta szenvedélyt: a vér s természetünk hitványsága ostoba következésekre ragadna. De azért van eszünk, hogy szenvedélyeink izgalmát, a hús és vér ingerét lehűtsük. Azért én azt, mit te szerelemnek nevesz, csak úgy nézem, mint valami oltóágat.” (Othello, I., 3.)
Shakespeare műveit a növényekre is odafigyelve, újraolvasva egyértelművé válik számunkra, hogy a zöldellő, életteli angol természet milyen nagy hatást gyakorolt a költőre.
„Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem, bölcselmetek
Álmodni képes.” (Hamlet, I., 5.)