Növényneveket szórványosan több középkori nyelvemlékünkben is találhatunk. Az oklevelekben aránylag sok a növénynév, különösen a fanév. Birtokadományozáskor, határfelméréskor általános szokás volt, hogy egyes nagy, már messziről látható, magányos fákat jelöltek ki határul. Legrégibb eredeti oklevelünkben a tihanyi apátság 1055-ös alapító oklevelében 5 fa neve szerepel. A szövegben a fűz, a mogyoró, a berkenye, a körtefa és a som nevével találkozunk. A magyar írásbeliség első háromszázadában keletkezett oklevelek, összeírások, nyelvemlékek, és helynevek 56 növénynevet örökítettek meg, köztük 21 lágyszárú növényt. A Pray-kódex (1192-1195) az első olyan középkori magyar nyelvű szöveg, amelyben kolostorkerti növények nagyobb számmal fordulnak elő. A kódex része többek közt egy olyan naptár is, amelyben minden hónaphoz egy-egy egészségügyi szabályt rendeltek. Lejegyezték például, hogy melyik hónapban ajánlott az érvágás, mikor kell hideg és mikor meleg fürdőt venni, melyik hónapban milyen ételt kell enni, illetve hogy milyen teát mikor érdemes fogyasztani.
A Pray-kódex egészségügyi szabályaiban 27 növényt említenek. A növénynevek közt olvasható többek közt a gingiber (gyömbér), a reuponticum (rebarbara), az agrimonia (apró bojtorján), a ruta (ruta), a levisticum (lestyán), a funiculum (édeskömény), a salvia (zsálya), a piper (bors), a malva (mályva), a cinnamomum (fahéj), a sinape (mustár), a pulegium (csombormenta) és a gariofilum (szegfűszeg) is.
A kódexben több olyan növény nevét is olvashatjuk, amely arab kereskedők közvetítésével került az országba. Ilyen a gyömbér, a rebarbara, a bors, a szegfűszeg és a fahéj is. A többi faj azonban Európában is őshonos növényként gyakran volt fellelhető kolostorkertekben.
A kolostorkerti növényeket négy csoportra lehet osztani. A középkor két legfontosabb virága, a rózsa és a liliom mellett a kolostorkertekben gyümölcsfák, zöldség- és főzeléknövények, valamint a herbák fordultak elő. A középkorban a herbák közé csupa erős illatú növény tartozott. Az illatot tartották ugyanis a gyógyhatás ismertetőjelének, a legerősebb illatú növényeknek tulajdonították a legnagyobb gyógyító hatást. A középkori emberek elsősorban az érzékszerveiket, például az orrukat használták a növények tanulmányozására. A kolostorkert herbáinak az ősi állománya a legerősebb illatú mediterrán növények voltak. Ezen növények nagy többsége az ajakosok (pl. zsálya), fészkesvirágzatúak (pl. kamilla), illetve ernyősvirágzatúak (pl. édeskömény, lestyán) családjába tartozott.
Számos kolostorkerti gyógynövény tartalmaz illóolajat, amely nemcsak a növény erős illatáért, de estenként akár gyógyhatást is felelős. A 2018-as Év Gyógynövénye, a levendula is gazdag illóolajban. A levendula Benedek-rendi szerzetesek révén terjedt el Európában. Napjainkban a gyógyászatban a növény liláskék színű virágát vagy illóolaját alkalmazzák. A hatás szempontjából a legfontosabbnak a növény illóolaját tartják. A növény nyugtató, elalvást segítő hatása nem csak az illóolaj inhalálásával érvényesül, teaként alkalmazva (1-2 kávéskanálnyi virágzatból készítsünk egy csésze forrázatot), illetve az ellenőrzött, gyógyszerkönyvi minőségű illóolajból 1-4 csepp kockacukorra cseppentve fogyasztva is hasonló hatást vált ki.
Vannak azonban olyan jó illatú növények is, amelyeket nem ajánlott elfogyasztani. Ilyen például a mediterrán területről származó leander, amelynek minden része mérgező. Már néhány levél elrágása is halált okozhat, a benne lévő szívglikozid-típusú toxikus vegyületek miatt. De a Pray-kódexben is megtalálható erős illatú csombormenta (Mentha pulegium) is mérgező. A csombormenta illóolaját a középkorban abortívumként (vetélés megindítására) alkalmazták. A növény levélnek vagy illóolajának az elfogyasztása azonban nemcsak vetéléshez, hanem súlyos májkárosodáshoz, tüdőödémához, belső vérzéshez és halálhoz is vezethet, ezért tilos elfogyasztani.
